Amit a test lát - A test, amit látunk

Egy sztereofényképész jegyzetei

A szemnek nyújtott mozgástérnek köszönhetően a sztereofénykép jóval több mint kétszer annyi információt tartalmaz, mint a hagyományos fénykép.

Amennyiben egy fénykép kétdimenziós szemlélése egyet jelent egy felület fényvetületeinek és jeleinek a dekódolásával, vagyis egyfajta leolvasást, akkor a háromdimenziós, két szemmel történő fényképnézés vizuális-taktilis élmény, egy helyzet szünesztétikus letapogatása.

A háromdimenziós fényképek percepciója nem egyszerűen testek és terek nézését jelenti, hanem a testek és a terek egymással és a nézővel kialakított kapcsolatait is. Testünk egy háromdimenziós fénykép nézésében először is úgy vesz részt, hogy a látószögön keresztül az ábrázolt térben egyedi helyzetet vesz fel. Ugyanakkor viszont - és ebben különbözik alapvetően a kétdimenziós fénykép nézésétől - az ábrázolt testek méretének és távolságának észlelése a kamera beállításának módjával is összefügg. A néző a kamera szemével lát, amelynek két kameralencséje meghatározott vízszintes távolságban, egymás mellett helyezkedik el. A sztereofénykép nézésekor a néző szeme a sztereokamera két lencséje közötti távolsághoz alkalmazkodik. Az ábrázolt tér minden koordinátája a két perspektíva közötti különbség által tárul fel a néző szeme előtt.

Nem csupán arra kell figyelnünk, hogy a két lencse közötti távolság milyen módon hat a jelenet méretének érzékelésére, hanem arra is, hogy a sztereoszkopikus tekintetnek kitett anyag hogyan viselkedik, és milyen változáson, átértékelődésen megy keresztül.

Már a XIX. század közepe óta - amikor a sztereofényképezés először tette lehetővé valós térbeli helyzetek és ábrázolásaik összehasonlítását - ismeretes, hogy a két szemünk közötti távolság centiméterei kalibrálják a térlátást. A dolog a következőképpen működik: minél nagyobb a távolság az egyes lencsék között a kép felvételekor, annál kisebb lesz a leképezett tárgy, vagyis a néző mindennel szemben nagyobbnak észleli magát. A perspektívák szétnyitása a mélységbeli plasztikus észlelés növekedését eredményezi. A hadi ipar azonnal felfedezte, hogy ezzel lehetővé válik „egy csatatér mélységi dimenzióinak tökéletes és pontos meghatározása”.

A két lencse közötti távolság változtatásának hatása (a fordított esettel együtt, amikor kis dolgokat láthatunk nagyobb méretben) azt jelentette a paleontológusok, régészek, építészek, földrajzi területfelmérők, geológusok, biológusok, orvosok, kémikusok, fizikusok és asztronómusok számára, hogy elgondolhatóvá vált olyan konstrukció létrehozása, amellyel a néző teste a perspektívák nyitásával és szűkítésével változik. Szénhidrogén vegyületek óriás építőelemekként láthatóak, aranybarna algák vázai bútorokként és építészeti szerkezetekként jelenhetnek meg, és ezek a hatások tovább fokozhatóak. Amennyiben a Föld Nap körüli pályájának átmérőjét használjuk a sztereo alapjaként, akkor a bolygóteret magában foglaló óriás testtel léphetünk be a Tejútba, feltérképezhetjük a szomszédos csillagokat és felülről nézhetünk le a Tejútrendszerre.

A sztereofényképezés kezdetén nem próbálták túlhangsúlyozni a háromdimenziósságot; inkább a természethűséget várták el a médiumtól. A két szemmel történő látás imitálásával a sztereo-fényképezőgépben vélték megtalálni a természethű és realisztikus ábrázolások készítésének alapvető eszközét. Ha a kamera közel áll a látószerv természetéhez, ezáltal a kép a valósághoz közelibbnek tűnik, és a néző a képbe helyezetten láthatja majd önmagát.

Azt, hogy a sztereófénykép által sejtetett háromdimenziósság meglehetősen mesterségesnek ható képeket is létrehozhat, különösen olyan ábrázolásokon érhetjük tetten, amelyek a vízhez hasonló folyékony elemeket ábrázolnak. Egy hullámzó vízfelszín sztereofényképén, amelyen tisztán láthatjuk a víz mélyén lévő köveket, a háromdimenziós nézet a megörökített, lefotózott pillanat meglepő tényeit tárja szemünk elé, mivel itt a benne megnyilvánuló taktilis hatás a vizet zselészerű, kristályos anyaggá változtatja.

Az anyagnak a tekintet megkonstruálásán keresztüli átértékelése abban a léptékváltásban is tetten érhető, amely a sztereokamerával rögzített jelenetben történik. A lencsék közötti nagyobb távolsággal fényképezve egy város látképe önnön modelljeként áll elénk. A város valódi tere, amely tervek és modellek nyomán jött létre, újra a modell dimenzióit ölti magára és szokatlan viszonyba kerül a néző testével. Az architektúra, az infrastruktúra, a tárgyak és az emberek - az általános összefüggésektől a legapróbb részelemekig - minden ugyanabból az anyagból áll, egyetlen testté válik. A város tiszta plasztikus formaként jelenik meg előttünk.

Amikor az előttünk mozdulatlanul elterülő csupasz testet a sztereoszkóp ablakán át nézzük, voyeuerré válunk, aki valami intim dolgot fed fel. A város ily módon megörökített teste egyszeriben kézzelfogható közelségbe kerül, vonzza tekintetünket, hogy végigpásztázzuk minden felületét és bebarangoljuk különböző szegleteit, hajlatait és áttetsző felületeit.

A tekintet körbesiklik és letapogatja az utat a többszörösen továbbosztható tereken át. Ez kiváltja a néző testének rezonanciáit és fiziológiai tevékenységeket indít el. Az elbűvölt szem számára a tér mozgásteret jelent, amely inkább folyamatos, semmint hirtelen mozgásokra késztető. A fotó részei között kialakuló kapcsolatrendszer az idő múlásával betölti a teret, s olyan hatást kelt, mintha a tér maga a test lenne, amely létrehozza annak tartalmát és meghatározza formáit, nem pedig fordítva.

Megjelent az Esztétika és a természettudományok c. sorozatban:
Tom Fecht - Dietmar Kamper (szerk.): REMOVAL INTO THE OPEN. Four Attempts on Space (Kiköltözés a szabadbA: Négy térmerénylet), Springer, Bécs - New York, 2000