Maya
videóinstalláció, 2002

Mindannyiunk közös gyerekkori élménye a filmvásznon feltűnő hátrafelé pörgő szekér- vagy kocsikerék képe. A Maya ezt a képérzékelési jelenséget használja kiindulópontként. Amit látunk, egy paradox folyamat: a képet kitöltő textília eltakarja előlünk hullámzása okát, ám esetleges mozgása során néha félrelebbenve bepillantást nyújt a történés titkos belsejébe, amely viszont mozdulatlanságában különbözik a valóságtól. A ventilátor fordulatszáma és a képfrekvencia oly módon szinkronizált, hogy a valóságban gyorsan pörgő, légáramával a függöny fátylát lobogtató lapátkerék a képen tétován mozdulatlan.

A Maya tehát, bár élő videoképet használ, kételyt ébreszt a látvány és ábrázolás hitelességével szemben. A függöny fátyla mögötti világ - mint felfedezzük - maga sem valós; tudatos képalkotásunk fátylainak végtelen alagútja alkotja. Amit az installáció láttatni kíván, nem a való világ, nem is az elektronikus mozgókép vagy pedig a néző ezekhez való viszonya, hanem a „helyzet mint szemiotikai pszichodráma”, amely mindhármat dinamikus rendszerbe foglalja, a függöny mögötti - más nézőpontból feltáruló - külvilág, az ablakon, a galérián kívüli valóságrészlet archimédeszi pontja segítségével.

KissPál Szabolcs