Vizuális érzékelésünk alapvetően korlátozott, hiszen élesen és minden színével együtt látni a világot – egy adott pillanatban – csupán látómezőnk központi területén vagyunk képesek. Az észlelés legnagyobb rejtélye, hogy rendes körülmények között egyáltalán nem vesszük észre, milyen szűkre szabja látásunkat egy szempillantás. A retina központi része és a külsőbb kerületek látása közötti különbség nagyrészt felfedezetlen maradt egészen a XIX. századig, és a mai napig is maradt még vizsgálnivaló. Ha egy műalkotás azt kívánja ábrázolni, milyen vizuális tapasztalatot jelent valójában egy „impresszió” – vagyis mit látunk egyetlen pillanatban –, akkor finom részletekben csupán egy központi területet szabadna mutatnia, amelyet egyre homályosabb területek vesznek körül. Az olasz szobrász, Medardo Rosso (1858-1928) munkája a központi és a periférikus látás közötti különbség talán legelső művészi ábrázolása. Annak ellenére, hogy szobrászatról, vagyis három dimenzióban ábrázoló műfajról van szó, Rosso kétdimenziósnak tekintette munkáit, mivel egy adott pillanatban csak egyetlen nézőpontból lehet nézni egy adott jelenetet. Hogy milyen volt Rosso szubjektív impressziója az észlelésről, azonnal kiderül, ha megnézzük azokat a fényképeket, amelyeket ő maga készített szobrairól, hogy újrateremtse az elérni kívánt vizuális hatást. Az előadás során ezeket a fotókat többféle módon használjuk fel. Először is a részletekben gazdag és a relatíve homályos területek elemzésével rekonstruálhatjuk, melyik volt az a point de vue unique, ahová Rosso az adott szobor nézőjét állítani kívánta. Másodszor: a fotók segítségével felmérhetjük Rosso szakértelmét az észlelés fenomenológiájának terén. Számszerűsíteni lehet, mennyire változik a fényképek részletessége a központi fókusztól a perifériáig, amit azután összevethetünk az észlelési élesség mai modelljeivel. A központi és a periférikus látás szerepe a szubjektív észlelésben ma is fontos sok kortárs művész számára, de az első „impresszionista” a szó igazi értelmében Medardo Rosso volt, valamint munkája, a monument d’un instant.