A képzőművészet és a látás tudománya a kép fogalmát széleskörűen használja. Alkalmazása azonban olyannyira egyetemessé vált, hogy már-már elvesztette célszerű jelentését. Környezetünk és nyelvünk képekkel van tele. A fogalom egyik vonzereje az, hogy mind az alkotott képekben, mind azok belső képzeteiben, sőt a róluk való verbális közlésekben is a térbeliség dimenziójára apellál. Egyértelmű definíció azonban nem született még a kép mibenlétéről, sőt jelentését jellemzően magától értetődőnek tekintik. A tudósok és a művészek teljesen eltérő módon használják. Az emberi látásról és a gépi képfeldolgozásról az a nézet alakult ki, hogy a retinán, illetőleg a kamerában formált kétdimenziós képek analízisén alapszik. Nem valószínű, hogy az emberi (vagy egyéb) látás a világ időben kimerevített egyes vetületeinek sorozatán alapulna. A retinális képre való kizárólagos összpontosítás annak a jele, hogy összetévesztik a felületre való optikai vetítést és a fény által elindított biológiai folyamatokat. Ez viszont az optika és a megfigyelés, a fény és a látás közötti történelmi szembenállásra vezethető vissza. Ezeket a különbségeket világosabbá tehetjük a percepció olyan modelljével, amely sorba állítja a képfeldolgozás különböző szakaszait. A képábrázolások olyan terekre vonatkoznak, amelyeket valójában nem töltenek be, csupán közvetetten utalnak az ábrázolt tárgyakra. A modell több ízben használja ugyan a kép fogalmát, de mindig bizonyos minősítésekkel, úgymint retinális kép, vizuális kép és mentális kép. A művészetben a képek elsősorban felületen hagyott nyomokat jelentenek. Használják a kép fogalmát az ábrázolt képnek a nézőre gyakorolt hatására vonatkozóan is: ez a benyomás jelentheti jelzésszerű háromdimenziósságát (amelyet grafikus képnek nevezek). Az előadás során a vizuális utalások számos példáját láthatjuk.